Nagyon sokan kérték tőlem, hogy írjam meg a teljes szüléstörténetet, minden véres és durva részlettel. Hát tessék. Előre szólok, nem az a tündérmese lesz...
Tehát, elfolyt magzatvízzel és gyenge 5 perces fájásokkal indultunk el a kórházba. Nagyon furcsa volt, hogy eszméletlenül nyugodtnak éreztem magam, pedig legbelül tudtam, hogy a magzatvíz elfolyás magában hordozza azt a lehetőséget, hogy ez egy nagyon hosszú szülés lesz.
Hamar megérkeztünk a SOTE I.sz. klinikára. Felmentünk a magas földszintre, kanyar balra és csengettünk a szülőszoba ajtón. Pár percre rá, jött is egy szülésznő, aki engem beengedett, mert Apja csak később jöhetett be.
Be kellett mennem egy vizsgálóba, fel kellett venni a kórházi hálóinget, felülni a vizsgálóra és várni az ítéletet. Ilyenkor benne van az emberbe (bennem legalábbis), hogy mi van ha tévedett és nem is a magzatvíz volt...., de mivel hárman is megállapították, hogy folyik a magzatvíz, így már nem volt kétségem. Így kórházi hálóingben (ami egy köntös) egy betéttel a lábam között (amit ott adtak, hogy nem piszkoljak össze semmit) leültettek az ügyeletes doki elé és felvették az adatokat. Ekkor futott be a saját dokim is, aki szintén megvizsgált, megállapította amit addig is tudtunk, felhelyezte a méhszájtágító zselét és elment megtartani a rendelését, mondván, hogy aznap baba tuti nem lesz.
A zselével 2 órán keresztül kellett feküdni, közben kicsi fájások 4-5 percenként. Ekkor már Apja is bent lehetett.
A 2 óra leteltével ismét vizsgálat. Kiderült, hogy semmit sem változott a helyzet (maradt a 1,5-2 cm méhszáj), de már fel lehetett kelni. Aki azt gondolja, hogy a magzatvíz az úgy megy el, hogy egyszerre az egész az nagyot téved. Folyamatosan távozik és a lehető legrosszabb pillanatokban és bár az ott dolgozóknak ez teljesen természetes, az ember akkor is kellemetlenül érzi magát tőle.
Szóval felkelhettem, sőt mehettem előkészítésre, ami nem mást jelent, mint a beöntést. Nem különösebben féltem tőle, mert sok fórumon írták, hogy egyáltalán nem vészes és hogy inkább egyszer egy kis kellemetlenség, minthogy a doki elé kakkantsanak szülés közben. Én is így gondoltam..... csak amikor láttam, hogy másfél liter folyadékról van szó elment a bátorságom, bár úgy voltam vele, hogy a vizsgáló ágy mögötti ajtó pont egy mosdóé, szóval nagy baj nem lehet. Csak a szülésznő ekkor tájékoztatott róla, hogy az a mosdó nem az a mosdó ahova nekem mennem kell, hanem nekem vissza kell mennem a szobámba.. Basszus, azt se tudtom melyik szoba volt az enyém, mondtam is neki, hogy én biztosan nem fogok takarítani és abban is biztos vagyok, hogy baleset nélkül le tudok mászni az ágyról... jelentem sikerült és az 5-ös szülőszoba volt az enyém.
Az nagyon jó, hogy a klinikán egy ágyas szülőszobák vannak, de az már közel sem olyan jó, hogy 2 szobának közös a mosdója és én ezt a beöntés után meg is tapasztalhattam... ugyanis a mellettem lévő szobában vajúdó kismama is akkor kapott beöntést. Nem egyszer nyitottunk egymásra és nem egyszer izzadtam le várakozás közben, szó ami szó, marha kínos volt és kellemetlen. Mindegy ezen is túl voltam..
A beöntést nem csak azért adják, hogy a belek kitisztuljanak, hanem mert erősíti az összehúzódásokat, jelentem nálam is így volt. Olyan délután 1 körül kerültem szülőszobára, 3 kor előkészítésre és kb. 1-2 óránként vizsgáltak, ami a az idő múlásával egyre kellemetlenebb lett, mert nem tágultam semmit.
Közben sétáltam (már amennyire a drótoktól és az infúziótól lehetett), labdáztunk, mindent csináltam, csak hogy jobban haladjunk. Apropó infúzió. Amikor én befeküdtem, akkor kis szülésznő tanoncok is voltak, akiknek mindent meg kellett mutatni, hogy mit hogyan kell csinálni, pl.: kanül behelyezés, pechemre én voltam a kísérleti egér. Egy tanuló sem nyúlt hozzám, hanem az durrantotta szét mind a két kezembe a vénákat, aki mutatta, hogy hogyan is kéne ezt csinálni.... Sebaj, gondoltam, valamit valamiért.
Szóval éjfélre még mindig ugyan úgy álltunk. Mivel a természetes szülésre készültünk (de ezt már előtte is megbeszéltem az orvosokkal, hogy nem minden áron), így az oxitocin nem akarták beadni, mert attól tartottak, hogy akkor 2-kor már biztosan műteni kell, inkább várjunk reggelig. Jelentem addigra már nagyon erős fájásaim voltak,2-3 percesek, egy szemhunyást nem aludtam. Hol labdáztunk, hol sétáltunk, hol forgolódtam, de semmi nem használt. Ekkor jött az egyik doki "fantasztikus" ötlete, hogy biztos a van egy elakadt buroksapka, azt Ő kiveszi. Soha az életembe nem fájt annyira semmi, mint az amit akkor tettek velem. Azt tudni kell, hogy egy nem táguló méhszáj vizsgálata már eleve fáj, főleg ha közben összehúzódások is vannak, főleg, ha közben egy kötőtűhöz hasonló dolgot helyeznek fel és azzal macerálnak, hogy megkeressék a "buroksapkát". Annyira fájt, hogy már sírtam és könyörögtem, hogy hagyják abba, mert nincs ott semmi ilyesmi. Nem tudom mennyi idő telt el két könyörgés között és mire abbahagyta a doki, de nekem nagyon soknak tűnt. Természetesen nem volt ott semmi kivenni Milánon kívül.
Mondogatták nekem, hogy menjek zuhanyozni, ha akarok akár többször is mehetek. Végül rászántam magam arra, hogy behurcolkodjak a mosdóba levetkőzzek két fájás között úgy, hogy a kanül ne jöjjön ki. Beálltam a zuhany alá és megnyitottam a csapot. Folyt a jó hideg víz, ami csak nem akart melegedni. Gondoltam is magamba, hogy " köszi ba+, most már nem csak fájok , még fázok is". Később derült ki, hogy a szülésznő elfelejtette, hogy éjszaka nincsen meleg víz, mert spórol a klinika...
Hajnali 5 volt, amikor végül is úgy gondolták, hogy most már beadják az oxit, nehogy teljesen kifáradjon a méhem. Na az addig erős fájások, pokoli erős fájások lettek percenként jöttek és sokáig tartottak, de semmi eredményük nem volt. Végül reggel 7-re az orvosom is bejött a klinikára, konstatálta, hogy tegnap egy óra óta semmi változás nincsen (természetesen vizsgálat formájában és ha lett volna erőm tuti lerúgtam volna az ágyról vizsgálat közben), így a császárt javasolja. Nekem akkor már mindegy volt, csak azt akartam, hogy szűnjön meg a fájdalom, vegyék le az oxi-t, hagyjanak békén. Apja később elmondta, hogy nagyon hasonlítottak a hangok, amik elhagyták a torkomat valami fenevad halálhörgéséhez.
Tehát, amikor már biztos volt, hogy császároznak nagyon fura, a megkönnyebbülés, csalódottság és fáradtság keverékét éreztem. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy elfáradtam annyira, hogy magamtól nem tudtam volna kinyomni a babát és csalódott, amiért el sem jutottam odáig, hogy akár megpróbálhassam.
Ismét át kellett öltöznöm, megint kaptam infúziót, addig Apjának rekord sebességgel kellett összeszednie a holmimat (aminek az lett a vég, hogy a cipőm ott maradt, de megtartották, így amikor mentünk haza, vissza tudtam kérni). Engem bekísértek a műtőbe, ahol le kellett vetkőzni, felülni a műtőágyra és várni az aneszteziológust. Meg is érkezett és csináltam amit mondott : hát görbít, vállat előretol és nem mozdul. Ami persze nem könnyű, mert sűrűn jöttek a fájások és remegtem a fáradtságtól. Háromszor szúrta meg a gerincem, mindegyiket éreztem. Ültem ott pucéran, körülöttem6-7 ember, fáradt voltam fájdalmaim voltak és akkor még ez is...megint eltörött a mécses. Emlékszem, arra gondoltam, hogy miért hagyom, hogy bántsanak?! A műtősnő nagyon kedves volt mert látta mennyire kivagyok, nyugtatott és simogatta a kezemet. Végül feladták a gerincem bökdösését és az altatás mellett döntöttek.
Apját nem engedték be és neki csak annyit mondtak, hogy nem sikerült az érzéstelenítés és nem jöhet be. El lehet képzelni, mit élhetett át, addig amíg ki nem toltak a műtőből.
Szóval, akkor felfeküdtem az ágyra. Tudtam, hogy katétert fogok kapni és rohadtul féltem is tőle, nem hiába... ha az addigiak nem fájtak volna eléggé, a katéter felhelyezésével feltették az i-re a pontot, mert marhára fájt, de tényleg. Amikor beadták az altatót, nem azzal a gondolattal aludtam el, hogy mindjárt kint lesz a babám, hanem azzal, hogy basszus ez rohadtul fájt te szemét! Szóval eléggé rottyon voltam. Nem tudom mit gondoltam, de megkértem az orvosom, hogy mondja meg Apjának, hogy várjon meg, ne menjen sehová. Nem tudom miért gondoltam, hogy bárhova is menne. Arra emlékszem, hogy toltak ki a műtőből és Ő volt az első akit megláttam. Kómásan kérdeztem, hogy látta-e a Picit, mondta, hogy igen és hogy csoda szép, aztán betoltak a liftbe és vittek fel az őrzőbe. Milánt nem adták oda Apjának, sőt amikor megsimizte az oldalát rászóltak, hogy nem piszkálja a gyereket, csak fotózzon. Szörnyű!!! Aztán elvitték az intenzívre, mert több mint, 12 óra telt el a magzatvíz elfolyása és a szülés között így nagy volt a fertőzés veszély. Még aznap lekerült a gyerekágyi osztály nővérszobájába a polcra a többi babához. Ha belegondolok, hogy 7 óra telt el addig amíg megkaptam és több, mint egy nap mire végleg megkaptam, megszakad a szívem, mert a gyerekágyasok nem kezdték el vigasztalni a babákat, azok akárhogy sírhattak...
Szóval így született Milán, az őrző és a gyerekágyi osztály is megér egy posztot, szóval azt majd a legközelebb fogom megírni.
7 óra elteltével foghattam a kezembe a kisfiamat.
