Onnan, hogy kitoltak a műtőből, egy kicsit homályos a kép, de vannak, amikre tisztán emlékszem. Ilyen például az is, hogy Apja a műtőtől az őrzőbe is bekísért pedig oda be sem jöhetett volna. Az őrzőbe akkor (életembe nem találkoztam azóta sem olyan elhívatott és jószívű ápolónővel) egy középkorú ápolónő volt a soros. Megmondta Apjának, hogy mi kell a holmijaim közül és hogy hozzon almalevet és vizet illetve pogácsát. Emlékszem Apja nagyon fáradt volt és sietett, mert tudta, hogy nem szabad bent lennie és mindent kipakolt, amire akkor ott szükségem lehetett. Látszott rajta, hogy aggódik.. imádom :)
Nem sokkal később visszajött és hozott pogácsát, ipari mennyiségűt. Komoly konkurenciája lehettem volna a klinika büféjének azzal a mennyiségű pogácsával és almalével.
Akkor még mellettem egy előző nap műtött kislány volt (18 éves és a Nógrád megyei vajda rokona). Eszméletlen kába voltam az altatótól, de egy fajta eufória is volt bennem, mert már nem fájt semmim, csak éreztem a hasamat, ahogy másabb, hogy üres és húzódik. Odafordultam a lányhoz és gratuláltam neki a gyermekhez, majd megkérdeztem mi a neve a gyermeknek. Mondta, hogy Robertó. Erre mi sem volt természetesebb, mint hogy, rávágtam, hogy milyen szép neve van a gyereknek (és akkor tök őszintén mondtam) :D. Hamar lekerült a gyerekágyra.
Aznap Én voltam az első császáros, így viszonylag sokáig én voltam egyedül az őrzőben. Elég lassan tisztultam ki, de arra is emlékszem, hogy még az orvosom is feljött megkérdezni, hogy hogy vagyok. Valószínűleg látta rajtam, hogy még nem tisztultam ki, de rá is kérdezett, hogy elmúlt-e már az altató hatása. Mit mond erre egy altatóból ébredező ember, vagy Én? Azt, hogy persze, hogy elmúlt, naná!!! Fogalmam sincs mit mondott utána, mert egy másik dimenzióba jártam.. De ahogy észhez tértem, egyből kértem az ápolónőt, hogy szedje ki a katétert, mert marhára fáj, én már ki tudok menni pisilni.. Csak nevetett, hogy higgyem el a felüléssel is problémáim lesznek, nem ám a mosdóba való eljutással.. Igaza volt, de a katétertől szabadulni akartam.
Az ápolónak időről időre meg kellett néznie, hogy hogy vagyok, és ebbe beletartozott az is, hogy jól meg kellett nyomogatnia a hasamat... Amikor már kiürült az altató, akkor esett le, hogy basszus ez fáj, így a következő alkalommal, amikor jött nyomogatni, akkor elkaptam a kezét és mondtam neki, hogy tudom, hogy ez a munkája része, de ne csinálja többet mert fáj.. azt hiszem utána már kíméletesebb volt, de a méhösszehúzó hatását kellett vele ellenőriznie.
Ahogy telt az idő, telt meg a szoba a többi császárossal. Mindenki rajtam kívül érzéstelenítéssel lett műtve, így amikor jött vizitelni az orvos, ugyan úgy durván nyomkodva ellenőrizte a hasamat. Mondtam neki, hogy nem kéne, mert ez fáj. Erre Ő, hogy Én ezt nem érezhetem, hiszen érzéstelenítve vagyok (ebből látszik mennyire figyelt az asszisztensre). Erre Én, hogy ez tévedés, mert Én altatva voltam és nem bánnám, ha a keze nem a hátamon jönne ki. Erre Ő, hogy csak megsimogatja a hasamat. Erre Én, hogy akkor nem lennék a felesége helyébe, ha így simogat...
Délután négyre visszajöhettek az Apák látogatásra. Apja is jött, olyan boldog voltam :). Rá félórára felhozták a babákat is, akkor találkoztam Milánnal első alkalommal. Egy kocsin hozták, mind a 4 babát (5-en voltunk a kórterembe, de az egyik betegtársamnak a 36. hétre csináltak császárt, így az ő babája a koraszülött osztályon volt) egymásra pakolva, nagyon furcsa volt..
Ahogy megkaptam Milut, kértem az ápolót, hogy segítsen mellre tenni. Tudtam, hogy fontos, hogy később ne legyen probléma a szoptatása. Szegényemnek nagyon erős szopó reflexe volt, mert úgy adta oda a csecsemős, hogy ne aggódjak, azért van a kesztyű a gyereken, mert sebesre szopizta a kezét.. és ne szakadjon meg az ember szíve ilyenkor?!? .... a lényeg, hogy Milunak a kajálással azóta sincsen problémája. Kb. fél órát lehetett velünk a baba, aztán visszavitték őket és az apáknak is menniük kellett.. Nagyon jó volt, hogy együtt lehetett a család!
Eljött a műszakváltás az ápolóknál.... egy fiatal ápoló csajt kaptunk, aki az addig is agyongyötört kezeimet tovább gyötörte. Vért kellett vennie, s mivel abból a kézből nem vesznek vért, amelyikbe a kanül van, azért maradt a jobb kezem, amiből sosem szoktam vért adni, mert nehezen találnak ott olyan eret amiből lehetne venni. Kértem is, hogy a kézfejemet célozza be, mert a könyökhajlatba nem fog találni semmit. Erre Ő: csak bízzam rá. Én rábíztam, de 4-szer szúrt meg, mire sunnyogva a kézfejemből levette a vért, de onnan is keveset, így meg kellett ismételni a vérvételt...
Még este elmondta a nővérke, hogy másnap fél 5-kor lesz ébresztő, mindenki a saját lábán elmegy mosakodni, addigra kiveszi a katétert, rendbe rakja a kis szekrényét és elpakolja a holmiját és ezzel meg kell lenni fél 6-ig mert akkor van a reggeli vizit. Este kaptunk még egy adag nyugtatószerűséget, amitől tényleg egy jót aludtunk. Reggel minden úgy ment, ahogy elmondta az ápolónő. Már előző nap fel kellett kelni az ágyból, tényleg nem volt könnyű, marhára fájt, de mindenkit az hajtott, hogy menni kell, csinálni kell, mert 24 óra elteltével már egy babáról kell gondoskodni.
Vizit után lehetett átöltözni saját hálóingbe. Komoly komfortérzetet ad az embernek, ha a saját holmijában lehet. Ez után kaptuk meg a második méhösszehúzót. Hát annak van olyan hatása, mint a közepes erősségű fájásoknak, így nem kellett sok és ki is pattantunk az ágyból, mert azt fekve nem nagyon lehet viselni. Azt hiszem, nekem aznap reggelre esett le, hogy mi is történt előző nap és én ott akkor le is tettem a nagy esküt, hogy nekem a büdös életben többet nem lesz gyereket (ami már nem él, mert lesz..majd). Fel is hívtam az Anyukámat, akinek elpanaszoltam minden bánatomat, ami akkor bennem volt.
Apja olyan 9 körül jött be a klinikára, hogy segítsen nekem lecuccolni a gyerekágyra, de ezt majd máskor írom le, mert a gyermekemnek sem végtelen a türelme. Amúgy ma így aludtunk:
