Hát igen, ez sem egy másodlagos kérdés, mert amíg ugye 9 hónapig a terhesnő körül forog a világ, ahogy megszületik a baba, onnantól kezdve már a baba jobb oldalán kel a nap és baloldalán megy le.
Őszintén bevallom én benne voltam nyakig a szülésutáni depresszióban, amiből (Férjem segítségével) kb. 2 hónapja sikerült kilábalni. Utóbb olvastam, hogy a császárosoknál nagyobb eséllyel alakul ki ez az állapot.
Az első két hétben nem volt semmi gond, hiszen a kórházban (úgy ahogy) biztonságba voltunk, ha probléma volt azért abba (ha nehezen is) segítettek a csecsemősök. Az első hét otthon jól ment, mert Apja otthon volt, de hét tapasztalatok nélkül egyikünk sem tudta, hogy kinek az elképzelése a jó és helyes, amiből azért voltak összezörrenések illetve ami megingatott az "jóanyaságomba". A második héten anyukám volt nálunk pár napot és akkor kezdtem el félni, amikor tudtam, hogy Apája visszamegy dolgozni, és amikor Anyukám is hazament... Egyszerűen rémisztő volt a tudat, hogy reggeltől késő délutánig egyedül kell tudnom életben tartani a gyerekünket... Iszonyatosan nagy felelősségnek éreztem (mert az is, csak nem olyan nehéz, mint akkor képzeltem). A gyermek azzal tetézte (amiről természetesen nem tehet), hogy abban az időben lett hasfájós és sírta, ordította át a napokat. Borzasztó volt. Nem egyszer sírtam vele én is. Ráadásul éjszaka is ugyanez ment és akkor még kedve sem volt visszaaludni, szóval egy idő után elértünk oda, hogy amikor csak lehetett nyomtam Apja kezébe Milit. Nehéz volt bevallani, de nem éreztem azt a tipikus "de csodálatos anyának lenni" érzést, leginkább menekülni szerettem volna, mert úgy éreztem mindent rosszul csinálok.
Igazából azt hittem, hogy ebből Apája nem lát semmit. Pedig mindent tisztán látott és mindig ott volt a megfelelő pillanatban és vigyázott ránk.Nagyon megértő volt végig. Úgy szégyenlem mai napig, hogy ez történt velem, de valahol tudom, hogy nem tehettem róla. Felhalmozódott bennem a csalódottság a rossz szülésélmény miatt, hogy nem volt semmi katarzis élményem, a fáradtság, a megfelelési vágy és erre rájött az, hogy nem akart az alakom semmiképpen sem hasonlítani a régi mivoltára (mert az nem igen akart belemenni a fejembe, hogy majd 20 kilóval voltam nehezebb, amikor felfeküdtem a műtőasztalra).
Az egész akkor kezdett megváltozni, amikor Mili elkezdett mosolyogni, amikor már voltak visszajelzései és amikor már látszott, hogy nem is vagyok olyan rossz anya, mint ahogy én azt gondoltam.
Azt hiszem ma már nyugodtan mondhatom, hogy ennek nyoma sincs. Mili egy boldog baba, szerintem semmiben sem szenved hiányt, és Ő az én életem legszebb alkotása és szeretem.
Azt hittem, hogy én megúszom a szülést követő hajhullást... hát nem, mert jobban hullik, mint egy kutyának a szőre. Tudom, 9 hónapig nem hullott a hajam és most pótolja a lemaradást, de nincs olyan hely a házba, ahol nem lehetne egy marék hajat összeszedni csak egy simítással....
A derekam akar még mostanában ketté szakadni és nem igazán tudom, hogy miért. Biztos, hogy benne van az is, hogy Milu 8 kilós kis testét cipelem nap, mint nap. Ennek orvoslására, egyik másod unokatesómmal, akinek van egy igazi Samuja, aki kb. fél hónappal idősebb Milunál, baba-mama tornára fogok menni holnap.
A kilók miatt nem aggódom már. Amikor Balatonon voltunk, ott tudtam megmérni magam, ott a súlyom annyi volt, mint amikor Milivel állapotos lettem. Az, hogy a bőröm valószínűleg már sosem lesz olyan szép a hasamon, mint volt, azt talán már tudomásul vettem. Nem nézek ki úgy, mint régen, ahhoz egy sebész kéne, de meg vagyok viszonylag elégedve, mert attól tartottam, hogy kövér maradok szülés után. Tartom magam ahhoz, hogy update ételeket eszek reggelire, nem ebédelek nagy adagot és vacsira is igyekszem valami soványat enni (több kevesebb sikerrel). A lényeg, hogy már az összes régi gatyám rám jön, és úgy állnak ahogy kell!!
Konklúzió: Szép az Élet!!!
